A visszautasíthatatlan örökség / Történetünk emlékezete

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot?
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt.

Pilinszky János: Mégis

Amikor az elmúlt évtizedekben az egyetem történetéről beszéltünk, írtunk, akkor az 1938 és 1945 közötti évek többnyire említés nélkül maradtak: a zsidótörvények, a Holokauszt, a második világháború eseményei. Holott ezek, mint mindent és mindenkit ebben az országban, az egyetemet is érintették – hallgatókat, tanárokat, dolgozókat egyaránt, noha nem mindnyájukat ugyanolyan módon és mértékben. Azt, hogy a faji törvények – pontosabban „törvények” – milyen jóvátehetetlen veszteséghez vezettek, hogy az egykori diákok közül kiket hívtak be zsidóként, zsidónak minősítve munkaszolgálatra, miként ölték meg a lágerekben, hogy kiket vittek el katonaként a frontra, s ott ők hogyan pusztultak el, hosszú évtizedekkel később, az elmúlt hónapokban tanultuk, ismertük meg. És most az a dolgunk – ezért készítettük és avatjuk fel ezt az emlékművet –, hogy ne csupán mi, maiak értsük meg, hogy mi történt valójában azokban az években, hanem utódaink is, az elkövetkező évtizedek hallgatói, oktatói, az egyetem látogatói, mindazok tehát, akik felkeresik a Trefort-kertet, s ott tekintetük arra a 280 méter hosszú bronzcsíkra téved, amelyen az áldozatok, az egyetem halottainak nevei állnak.

Ennek a felejtésnek a történetét feldolgozni, megérteni előttünk álló feladat, amelyet 2014 novemberében kezdünk el egy kétnapos konferenciával, de mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy munkafolyamat eleje. A történeti önreflexió előbb-utóbb az egyetem oktatási programjának része lesz: hiszen csak akkor tudjuk hitelesen elmondani, hogy mi történt ebben az országban, mint éltünk Pannóniában, ha tőlünk telhető pontossággal, azaz teljes őszinteséggel mondjuk el, ami itt történt elődeinkkel. Ez a mi felkavaró és visszautasíthatatlan örökségünk. Az elfelejtett halottak élettörténetének lehetséges rekonstrukcióján, neveik pontos felidézésén át vezet az út a jelenhez. Az egyetem akkor mondhatja, hogy elődeinek büszke, szomorú utódja, ha végre tudja, megtanulta, megtanítja, hogy kik voltak ők. Fel kell idéznünk mindazok életét, akik erőszakos halállal haltak meg, gyakran igen fiatalon, s akiket évtizedekre elfeledett az egyetemük. Most eljött az idő, hogy eleget tegyünk kötelességünknek, s mi igyekszünk megfelelni a meggyőződésünknek.

A 2014-es ősz eseményei, az emlékmű létrejötte és felavatása, a konferencia mind abban a reményben történnek, hogy az emlékezés általi önismeret majd fordulathoz vezet.

Pontosan úgy, ahogyan a mottóban idézett Pilinszky-versben áll.

 

György Péter


Beérkezett pályázatok

2014 elején az ELTE Bölcsészettudományi Kara pályázatot írt ki az Építész Mester Egylet Mesteriskolája számára, amelynek során több mint harminc építész, a posztgraduális építésziskola hallgatói és mesterei fogalmazták meg koncepcióikat az egyetem második világháborús áldozatainak emlékművéről. A pályázat elbírálásában az Egyetem vezetése és a Mesteriskola által felkért építészek vettek részt. A pályázati felhívásra az alábbi pályaművek érkeztek:

Csomózott fák
Csáki Péter

Emlékezés kertje – találkozás tere
Kovács Dávid

Kazánház
Kovács Barbara, Balázs Marcell, Mezey Tamás és Csillag Katalin, Dobai János

Kővirág mozaik
Juhász Kristóf Attila

Névsor a fugákban
Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Albert Farkas és Roth János, Szabó Levente

Névtáblák az ajtókban
Páll András, Sámson Rita, Vörös Tamás és Pelényi Margit, Pethő László

Széttördelt arc
Dévényi Tamás

Téráldozat
Baranyi Ágnes, Beke András, Frikker Zsolt és Golda János, Kalmár László

Üvegkavicsok
Élő József, Kozma Zoltán, Kun Tamás és Lévai Tamás, Nagy Iván